Kedves Péter!
A Magyar Traumatológus Társaság nevében búcsúzom Tőled.
Baleseted után néhány órával később, szinte minden kollégához eljutott már a dermesztő hír, hogy mi történt veled. A döbbenetet csak fokozta az a tény, hogy néhány nappal korábban szakmai körökben közszájon forgott a neved. A Szakmai Kollégiumi választásokon fiatalon kinevezett főorvosként elnyerted kollégáid bizalmát, és beválasztottak a 21 tagú Kollégiumba. Ennek előzménye, hogy a Traumatológus Társaság tisztújító szavazásán is jól szerepeltél, bekerültél a vezetőségbe, és néhány szavazaton múlott, hogy az elnökség tagja légy.
Mindezek bizonyítják, hogy jól képzett, a gyakorlatban is jártas, elismert szakember vagy, aki közéleti szerepet is vállal a szakma fejlődése elismerése érdekében.
Mikor értesültem, hogy mi történt veled, a Chellenger űrrepülőgép tragédiája jutott eszembe. Egy csoport értelmes jól képzett fiatal, tele lelkesedéssel, útnak indult, hogy egy nagy feladatot sikeresen elvégezzen, de egy apró hiba mindannyiuk sorsát derékba törte, örökre megpecsételte.
Rólunk traumatológusokról gyakran azt gondolják, sőt időnként meg is kérdezik: ugye mi már megszoktuk és kevésbé reagálunk a halál tényére, mint az átlagember. A valóságban ez egyáltalán nem így működik. Igaz, hogy sokat forgunk a halál mezsgyéjének közelében, de ez nem jelenti azt, hogy kevésbé érzékenyen reagálunk rá, ha bekövetkezik.
Ha baleseti sebészként azon dolgozunk, hogy visszafordítsuk a fenyegető lehetőséget, akkor csak a munkánkra koncentrálunk, hogy a legjobbat tudjuk kihozni a lehetőségek közül. Ha mégsem tudjuk megelőzni a halálos szövődményt, mindegyikünket letör, elszomorít a veszteség, és évek múltán is fel tudjuk idézni ezeket a kudarcokat, mert mély nyomokat hagy bennünk, hogy minden igyekezetünk ellenére, vesztettünk.
Egy viszont tény: mi viszont úgy érezzük, hogy baleset, de különösen balesti halál, csak a betegekkel fordulhat elő, velünk nem, hiszen mi azért vagyunk, hogy ezeket kezeljük. Ilyenkor, mikor az áldozat közülünk való, mindenki elborzad, iszonyúan megdöbben. Ez velünk is megtörténhet?
Néhány évvel ezelőtt egy osztrák statisztika szerint az orvosok közül a traumatológus és ortopéd sebészek halnak meg legtöbben, de nem infarktusban, hanem autóbalesetben.
Tagadhatatlan, hogy a traumatológusok jelentős része szakmaspecifikus karakterjegyekkel rendelkezik. A fokozott munkatempó, a túlzsúfolt napi programok, a sürgősség, a sorozatos döntéskényszerek, a magánéletben is nyomokat hagynak, és gyakran túl sokat kockáztatunk.
Te is túlfeszített munkatempót kényszerítettél magadra, mindennek szerettél volna megfelelni, és ez alól nem volt kivétel az utolsó napod sem. Az idő szorításában, a munka után siettél eleget tenni az egyéb feladatoknak is. Egy apró hiba, egy téves mozdulat, egy pillanatnyi figyelmetlenség, vagy rossz döntés, ki tudja mi volt a valóság, végzetes következményekkel járt.
A Traumatológus Társaságban mindenkit mélyen megrendít, és elszomorít, hogy itt hagytál bennünket. Szeretettel fogadtunk, bíztunk benned, lehetőséget adtunk, hogy megvalósítsd szakmai célkitűzéseidet, segítsd az utánad következőket, kimondhatatlanul sajnáljuk, hogy nem így történt.
Minden kolléga nevében búcsúzom. Isten veled Péter!
Prof.Dr. Sárvári András
