Dollinger Bizottság elnökének köszöntő beszéde a Magyar Ortopéd Társaság Dollinger Klubja második ünnepi vacsoráján, 2004. április 16-án este

Hölgyeim és Uraim! A Dollinger Emlékérem tisztelt Kitüntetettjei!Az a megtiszteltetés ért, hogy én mondjam a köszöntő beszédet a mai vacsora alkalmával. Szokás szerint ez a legutóbbi alkalommal Dollinger éremmel kitüntetett kollégám tisztje lenne, de mivel tavaly nem adtuk ki az emlékérmet, most ilyen személy nincs. Így esett rám a választás.

Néhány vezetőségi taggal beszélgetve úgy gondoltuk, hogy szakmánk aktuális problémaköréről, az ortopédia és a traumatológia ma már elhatározott, törvényesített közelítéséről kellene szólnom, bemutatni az ezzel kapcsolatos konkrét jelenlegi helyzetet, és felvázolni azt, hogy ennek tükrében hogyan képzelhetjük el szakmánk jövőjét több éves távlatban. Szívesen vállalkoztam erre a feladatra, mert ez a kérdés sok éve foglalkoztat, és éppen ezért talán az átlagosnál elmélyültebben látom a problémakör részleteit. Ez egyrészt abból adódik, hogy a Debreceni Klinikán, amelynek 23 évig voltam az igazgatója, traumatológiai ügyeletet is elláttunk – ezt helyesnek és kívánatosnak tartottam – másrészt pedig abból a tényből, hogy 6 éve vagyok társaságunk hivatalos delegátusa a UEMS Ortopédiai Szekciójában, ahol ennek a kérdésnek a tárgyalása folyamatosan napirenden van.

Azok számára, akik már nem vesznek részt a mindennapos szakmai tevékenységünkben, és ezért talán nem ismerik a jelenlegi konkrét körülményeket, röviden áttekintem a mára kialakult helyzetet. Az egységesülő Európában, az egészségügyben is mindinkább érvényesül a központi szervezés és irányítás. Ennek hatására, elsősorban talán éppen a UEMS működésének a következtében, azokban az országokban, ahol – úgy mint nálunk – szakmailag elkülönült az ortopédiai, illetőleg a traumatológiai tevékenység, ideértve Ausztriát és Németországot is, az utóbbi jó egy évben hivatalos elhatározás született, hogy az Európában uralkodó, angolszász, skandináv, francia, olasz, spanyol mintára egységesíteni kell az ortopédiai tevékenységet a mozgásszervi traumatológiával, a mozgásszervi sérülések ellátásával. Hazai körülményeink között ehhez első lépésként az ortopédiai és traumatológiai szakmai kollégiumok kidolgozták a programnak megfelelő közös szakorvosképzés menetrendjét, amely már törvényi szinten is megjelent, és jelenleg is érvényben van. Azok a szakorvosok, akik ezt a képzést elvégzik, már az ortopéd-traumatológus szakorvosi címet fogják megkapni. Az érvényben lévő rendszer szerint elsőként két év múlva, már 2005 -ben megszerezhetik ezt a címet szakorvosjelöltjeink. Ennek a programnak a kidolgozásában a jelenlévők közül Bellyei Árpád és Mészáros Tamás, mint a Kollégium és a Társaság elnökei vállaltak oroszlánrészt, amiért hálás köszönet illeti Őket, mert nem volt könnyű dolguk a traumatológusok képviselőivel együttműködni ebben a kérdésben.

Az ortopédia és traumatológia ilyen fajta szakmai összeboronálása aktuálisan azért bír igen nagy jelentőséggel, mert a napokban válunk tagjává az Európai Uniónak. A UEMS, az Unió hivatalos egészségügyi szervezete traumatológus szakvizsgát nem ismer el, az elismert ortopédia szakképesítésnek viszont szükségszerű együtt járójaként tartja nyilván a mozgásszervi traumatológia ismeretét és végzését. Az Unióban tehát orvosaink traumatológus szakképesítésüket használni nem tudják, a jelenlegi ortopédiai szakképesítést pedig csak akkor fogadják el az Unióban, ha az illető bizonyítja, hogy az oklevele szerint előirt “klasszikus” ortopédiai ismereteken túl bírja a mozgásszervi traumatológia elméleti és gyakorlati ismeretét is. Ez annyit jelent, hogy a jelenleg Magyarországon érvényes szakképesítések közül csak az ortopédiai és a traumatológiai szakorvosi bizonyítvány együttesen felel meg európai normák szerinti ortopédiai szakképesítésnek. A magyar Ortopéd és Traumatológus szervezetek megállapodása a szakmai együttműködésre ezért elsősorban fiatal kollegáink számára bír óriási jelentőséggel, mert akik az új ortopédiai-traumatológiai szakképesítést fogják megszerezni, már a UEMS követelményei szerint is egész Európában érvényes ortopédiai szakképesítést szereztek. Mérföldkő tehát ez a lépés a magyar ortopédia szakmai fejlődésében.

Magam elméleti oldalról boldogan üdvözlöm ezt a fejlődést, hiszen 23 évig munkálkodtam azon Debrecenben, hogy klinikánk ennek a szemléletnek megfelelően működjön, fejlődjön, mert a Budapesti Klinikán kapott örökséget értékelve Debrecenben azt láttam, hogy a két szakterület együttes művelése kölcsönösen megtermékenyíti a másikat. Erre példaként Pap Károly traumatológiai örökségéből az ortopédiai szemléleten alapuló funkcionális töréskezelést említhetem, amelynek jogosultsága évtizedekkel később, többek között Sarmiento munkásságával nyert igazolást, vagy azt, hogy az ortopédia területén a Debreceni Klinika orvosainak traumatológiai ténykedésük során szerzett műtét-technikai tudásuk és szemléletük alapján vállalkoztam a hármas medence osteotomiák bevezetésére elsősorban Rigó János barátom műtéti segítségére támaszkodva. A klinikának a felvázolt irányba történő fejlesztésére vonatkozó meggyőződésemben megerősítettek folyamatosan szerzett nemzetközi tapasztalataim. Szomorú módon 2003. január 1-jével mégis lemondtam klinikánkon a baleseti ügyeleti ellátást, de ezt nem elvi okokból tettem. Pályám legnagyobb kudarcaként éltem meg ezt a lépésemet, és azért kényszerültem rá, mert a finanszírozási rendszer miatt klinikánk évek óta veszteséges volt, ezért sorozatosan súlyos szemrehányásokat kaptunk Egyetemünk vezetésétől, és veszteséges gazdálkodásunk legfőbb okának a baleseti ügyeletben való részvételünket láttam.

Elméleti oldalról szemlélve tehát óriási eredmény hazánkban, hogy megtörtént az ortopédia és traumatológia közelítésének a hivatalos elhatározása, ennek első lépéseként a közös szakorvosképzés megtervezése, megszervezése és megindítása. Mint már többször említettem, én ezt boldogan üdvözlöm, de meg kell azt is mondanom, hogy nem tudok ugyanígy örülni a jövőképnek, ha azt kezdjük elemezni, hogy gyógyító munkánkban, a betegellátás szervezetében milyen változások vetítik előre árnyékukat; az nem ennyire biztató. Azt gondolom, hogy ma az ortopédiát művelő vezető kollégák nagy része, akik aktív dolgozó korban vannak, és várhatóan lesznek is még 10-15 évig, nálam is nyomasztóbbnak láthatják azokat a körülményeket, melyekről most készülök szólni. De talán éppen ezen körülmények bemutatása jelenthetné leginkább mostani beszédem súlyát. A magyar ortopédiát jelenleg megszemélyesítő érett vezető szakembereknek ugyanis fel kellene készülniük arra – ha ez egyáltalán lehetséges – hogy legalább az előre látható és várható nehézségeket, problémákat tudják majd fogadni a jövőben, és megkíséreljék azok megoldását. Én ma konkrét megoldási lehetőségeket nem látok.

A problémákról, előttünk álló feladatokról szólva tehát lássuk először napjaink aktuális helyzetét. Azt csak ismételni tudom, hogy az új szakképzési rendünk elméletileg egészen kiváló, előírásaiban tökéletesen megfelel a UEMS Ortopédiai Szekciója szakmai előírásainak, amelyeket a Szekció üléseiről hazahoztam. A végrehajtás gyakorlatában azonban számos megoldandó probléma merült fel már eddig is, és még több vetíti előre árnyékát.

Lássuk először az eddigi tapasztalatainkat:

Elsőként a kétéves sebészi törzsképzést említem, amelynek keretében általános sebészi ismereteket kell szerezni a rezidensnek és ismereteket a sebészi sürgősségi ellátás területén. Ennek az első két évnek a jelenlegi rendszere elhibázott, az oktatás nem hatékony, sokszor hónapokig nem foglalkoztatják rezidenseinket a kijelölt gyakorlati helyeken, ezt tehát alapvetően át kell szervezni.

A négyéves ortopédiai és traumatológiai szakképzés programja jól átgondolt, a két szakterület legfontosabb feladatainak megtanulását állítja feladatként a szakorvosjelöltek elé. Azt azonban világosan kell látnunk, hogy a jelölteknek fele annyi idejük lesz szakismereteik megszerzésére, mint amennyit az eddig érvényben volt rendszer biztosított számukra. Eddig, 6 évig tanulták a szakorvosjelöltek az ortopédiát és ugyancsak 6 évig a traumatológiát. Az új rendszerben viszont ennek csak a fele, összesen 6 év fog a rendelkezésükre állni mindkét terület anyagának a megtanulására. Mekkora, milyen terjedelmű lesz ezeknek a friss szakorvosoknak a tudása, ismeretanyaga? Milyen minőségben és mélységben lehet majd bevonni őket a gyakorlati gyógyító munkába? Milyen feladatoknak tudnak majd megfelelni? Ez kérdés, és csak a tapasztalat alapján fogunk tudni, majd erre válaszolni.

A friss szakorvosok további fejlődésére is gondolnunk kell, és azzal is tisztában kell lennünk, hogy saját szakterületünk ugyanúgy továbbhalad a jövőben is a specializálódás utján, mint a medicina egyéb területei. Már ma is nagymértékben önállósultak például a gerincsebészet, szeptikus sebészet, gyermekortopédia, kézsebészet, csonttumor sebészet stb., amelyeknek a ma elfogadható szakmai szinten történő művelése már speciális szakismereteket és gyakorlatot kíván. Felmerül tehát újabb szakképesítések megszerzésének is az esetleges szükségessége a jövőben. Újabb szakvizsgákat azonban a UEMS nem kíván bevezetni, így meg kell majd találni a választ arra, hogy milyen követelményeket kell teljesíteni a jövőben ahhoz, hogy valaki a felsorolt szakterületek valamelyikén tevékenykedhessen: ez lehet több éves gyakorlat igazolása, vagy esetleg valamiféle vizsga letétele?

Egy másik probléma a jövőt illetően az, hogy mi lesz majd a neve, szakmai feladatköre annak az osztálynak, intézetnek, ahol az új szakorvos tevékenykedni fog: ortopédia, traumatológia, vagy a kettő együtt? Ezen a területen komoly gondokat látok. A jelenlegi hivatalos álláspont szerint szakmai vezetőink még 7-8 évig megőrizni kívánják betegellátási rendszerünkjelenlegi, ortopédiára és traumatológiára való megosztottságát. A UEMS alapelvei szerint a szakorvosjelölt négyéves szakképzése azonban egyetlen intézetben történik, olyanban, ahol mind ortopédiai mind traumatológiai ellátás folyik. Az innen kikerülő friss szakorvosok egységes gondolkodású csapatot képeznek. Nálunk ezzel szemben a szakorvosjelöltek külön intézetben tanulják az ortopédiát és egy másikban a traumatológiát, és a két intézet között -jól tudjuk – hogy szinte mindenütt folyamatos torzsalkodás zajlik az ortopédiai műtétek iránti jogosultság kérdésében. Ehhez az ellentéthez hozzáadódik még az is, hogy az új rendszerünkben a szakorvosjelöltnek nehezebb lesz bejutnia megfelelő intézetbe az ortopédiai képzésre, mint a traumatológiaira, mert az ortopédiai szakképzési kapacitás kisebb, mint a traumatológiaié, illetőleg kicsiny a traumatológián kezdett szakorvosjelöltek létszámához viszonyítva. A friss szakorvosok, akik eredetileg is vagy traumatológusnak, vagy ortopédnek jelentkeztek, így nyilvánvalóan át fogják venni anyaintézetüknek a másik iránti ellenséges érzelmeit és gondolkodásmódját, és vélhetően két külön ellenérdekelt csoportba fognak tömörülni, amelyek egymástól eltérő törekvéseket, nézeteket vallanak.

Következő kérdés, hogy hogyan fog a friss szakorvosok szakmai jövője alakulni. Például mi lesz a neve annak az osztálynak, intézetnek, ahol munkába állnak, esetleg akár már 3-4 év múlva. Ha traumatológia lesz az osztály neve, vajon végezhet-e majd az illető ortopédiai műtéteket? Jogosultsága lesz rá! Ki fog ebben a kérdésben dönteni? Az ortopédiai osztályra került orvosok viszont nyilván nem fognak traumatológiai tevékenységet folytatni, hiszen ott ilyen működés ma sincs. Vagy esetleg mégis lesznek már egységes osztályok? Milyen országos testület fogja ezt szabályozni?

A traumatológiai tevékenység mennyiségében – vonatkoztathatjuk ezt a szükséges munkaórák számára, vagy a szükséges szakorvos létszámra – többszöröse az ortopédiai tevékenységnek. Ez a jövőben sem fog változni. Ha azt gondoljuk, hogy a komoly ortopédiai műtétes fekvőbeteg ellátásra a jövőben is elegendő lesz megyénként csak egy egységet működtetni, legyen az kórházi osztály, vagy egyetemi klinika, ezek talán működhetnének majd szervezeti egységben egységes irányítás alatt a velük azonos telephelyen lévő és azonos szakmai színvonalon szervezett traumatológiai osztállyal, klinikával. Talán ezekben a nagy klinikai/megyei egységekben valósulhatna meg legmagasabb szakmai szinten a közös ortopédiai-traumatológiai gondolkodás, szemlélet. A lakosság traumatológiai ellátására természetesen további városi, esetleg járási egységek működtetésére is szükség lesz, és ezekben indokolatlan lenne ortopédiai fekvőbeteg ellátás. A friss szakorvosnak azonban lesz erre jogosultsága és igénye is. Ki, hogyan fogja tudni szabályozni ezeknek az egységeknek a szakmai működését, tevékenységük színvonalát. Ma leginkább úgy tűnik, hogy a finanszírozás lesz a szabályozás megvalósításának eszköze. Ha azonban így lenne, akkor, természetesen abban szeretnénk bízni, hogy ez szakmai testületek véleményére épüljön.

Ha mindezt végigtekintettük, akkor az egyik legkritikusabb problémát a poly traumatizáltak kérdését még meg sem említettük, pedig a traumatológusoknak – és valljuk be, hogy a sérülteknek is – ez a kérdés kulcsfontosságú. Mi ortopédek úgy gondoljuk, hogy a polytrauma ellátása nem lehet az újfajta képzésből kikerülő friss szakorvosok feladata. Erre csak további szakosodás, több éves gyakorlat után válhat bármelyikük alkalmassá ugyanúgy, mint a már korábban felsorolt klasszikus speciális ortopédiai szakterületek bármelyikére. És itt mindössze egy mondatban szükségesnek érzem még azt is megemlíteni, csak azért, hogy objektíven lássuk az egész kérdéskomplexumot, hogy a traumatológusok még sokkal inkább akadályokkal telinek látják az ortopédia és traumatológia közelítésének itt felvázolt útját, mint mi, és sokan tiltakoznak a már rendeletekbe foglalt elhatározások ellen is.

Kedves Kollégák! Mérföldkőhöz jutottunk el a magyar ortopédia fejlődésében, amit magasra kell értékelnünk, és ünnepelnünk kell. Ez azonban nem homályosíthatja el a látóterünkben tornyosuló, imént felsorolt problémákat, a már most előrelátható nehézségeket, mert egy jelentős fejlődés útjának még csak az elején vagyunk, és nagyon nehéz lesz az út hátralévő része. Az előttünk álló feladatoknak a leküzdésében azonban a gyakorlati tennivalók néhány kivételtől eltekintve, már elsősorban nem a jelenlévők feladata lesz, hanem egy nálunk fiatalabb generációé. Önöktől, kortársaimtól azt kérem, hogy tapasztalatainkkal, érettebb korunktól elvárható bölcsességünkkel segítsük, támogassuk az elkövetkező években a nálunk fiatalabb kollégáinkat, mai és eljövendő szakmai vezetőinket a magyar ortopédia további fejlesztésére tett erőfeszítéseikben.