Elhunyt Prof. Dr. Riskó Tibor

prof emeritus Dr Risko Tibor megemlekezes.jpg

 

Nekrológ

Riskó Tibor 1923. július 4-én született Debrecenben. Képzettségeit tekintve tüdőgyógyász, ortopédsebész, rehabilitációs szakorvos volt.
A középiskolai tanulmányait Nagykanizsán kezdte, a Piarista Gimnáziumban, de Munkácson érettségizett le 1939-ben, az Árpád Fejedelem Gimnáziumban.
Orvosi tanulmányait 1941 és 1948 között a Debreceni Tudományegyetemen, a Pázmány Péter Tudományegyetemen, Németországban, majd újra Debrecenben végezte. Közben 1943-tól már dolgozott a debreceni Anatómiai-Biológiai Intézet, a Szülészeti-Nőgyógyászati Klinika, majd az Állami Tüdőgyógyintézet tüdősebészeti osztályának munkatársaként.
Pályafutása kezdetén a kakasszéki „Csontízületi tbc és mellkas sebészeti osztály” vezető főorvosa volt. Később az „Állami Fodor József Tbc Gyógyintézet” fiatal vezetőjeként megszervezte az extrapulmonális tbc-s betegek komplex országos ellátását. Ugyanitt a rokkantakat átképző Műszerészképző Tanműhely vezetője is volt. Pályája következő szakaszában ortopédiai osztályt szervezett és vezetett az Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézetben. Évekig ellátta az Országos Ortopédiai Intézet igazgatóhelyettesi feladatait, majd az Orvos továbbképző Egyetem tanszékvezető tanáraként is tevékenykedett. Szakmai pályáját az Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézet ortopédiai osztályának vezetőjeként fejezte be. Nyugdíjba vonulása után a professor emeritusok közé tartozott. Korszerűsítette, újjászervezte, irányította az Egészségügyi Főiskola gyógytornászképző szakát. A hazai és nemzetközi medikus- és szakorvos oktatásban való fáradhatatlan részvétel, ortopédiai tankönyv, számos könyvfejezet és 205 tudományos közlemény, kandidátusi és akadémiai doktori fokozatok minősítik tudományos és oktatói pályáját.
Az életrajzát a történetíró, a gyógyító, a tanító, és az ember szemszögéből folytatnám.
Már neves professzorként, középiskolája felkérésre, a munkácsi „Árpád Fejedelem Gimnázium” történetét írta meg: „ Egy csodálatos iskola Munkácson” címmel. A műben író-történészként részletesen beszámolt Kárpátalja viharos történelméről.
2
Fiatal orvosi karrierjében egy döntő nap éles fordulatot vett. Kakasszéken meglátogatta Borisz Petrovszkij professzor, aki 1949-től a III. sz. Sebészeti Klinikát vezette. Érdeklődött, hogy hogyan kezeli a csontízületi tbc-s betegeket. Néhány hónappal később a minisztériumból kapott egy levelet, melyben az állt, hogy Budapestre várják, mert őt szemelték ki arra, hogy a Fodor Szanatóriumot alakítsa át extrapulmonalis tbc- s intézetté. Így lett 1952-től 1965-ig a budapesti Állami Fodor József Tbc Gyógyintézet igazgató főorvosa.
Számos – és nemcsak kizárólag orvosi – újítás is fűződik a nevéhez. A Műszerészképző Tanműhely vezetőjeként kifejlesztette az első hazai, valóban használható kerekesszéket.
1965-től 1976-ig az Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézet ortopéd-sebészeti osztály vezetője volt. Itt vezette be az ún. Harrington-féle műtéti módszert. Hosszabb ideig tartózkodott ösztöndíjasként Paul Harrington Professzornál, Houstonban, ahol meggyőződött arról, hogy ez egy jó módszer a scoliosis kezelésben. A műszereket és az implantátumokat, egy korábban általa operált és Svédországba kivándorolt, betege küldte.
A tbc, a gerinc mellett, a nagy ízületeket is károsította, melynek tudatában fordult a figyelme a total nagyízületi protézisek felé. Több tanulmányút után Magyarországon beindította, a traumatológus Dr. Manninger Jenő Professzor úrral karöltve, a csípő és térdízületek műtéti ellátását. A kezdetek után kialakították ezen technikák elsajátításának lehetőségeit, annak érdekében, hogy a módszer országosan terjedjen el. Szigorú feltételekhez kötötték az akkreditációt. A jelölt részt vett az asszisztálásban, elsajátította a technikát, majd bemutatta a műtétre váró beteget. Ezzel a módszerrel vált biztonságossá a protézis beültetés országszerte.
Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézetben észlelte, hogy a reumatológia Magyarországon akkor még „fürdőorvosi” tevékenységnek számított, ezért kiküldték továbbképzésre Heinolába. A reumatológusok és az ortopédorvosok együttműködése nagyon tetszett neki. A team munkában, a megfelelő munkamegosztás szerint, a reumatológus küldi az ortopéd sebésznek a beteget, aki megoperálja és a lábadozás után visszahelyezi a reumatológiai osztályra, ugyanis ott van a gyógytornász, aki mobilizálja a beteget. A sebet átkötözni, varratot szedni ott is lehet. Ezt a kooperációt az óta is ilyen technikával folytatjuk.
Az oktatói munkája során külön véleményt képviselt: a medikus- és a szakorvos oktatás alapjaiban különbözőek – fejtette ki. A medikusoktatásban minden évben új csoporttal találkozik az előadó, tehát szinte ugyanazt a tananyagot adhatja elő. A szakorvosképzés, továbbképzés esetében ez nem így van, mert ott a hallgatók között ülhet olyan is, aki bizonyos
3
specifikumokat jobban ismerhet, mint az előadó. Tíz évig szakvizsgáztatott és nem buktatott meg senkit. Minden szakorvosjelölttel szót értett, pontosan meghatározta számukra, hogy milyen feltételekkel – megfelelő nyelvismeret, publikáció, gyakorlat stb. – mehetnek át a szigorlaton és a szakvizsgán. Soha nem fordult elő, hogy valaki ne teljesítette volna azt. Minden fiatal orvost felkészített arra, hogy miután megszerezte a diplomát, körülbelül öt év, amíg szakorvossá válik. Azt tanácsolta, hogy „dolgozza be” magát valamely területre, és ha abból öt év múlva nem tud többet, mint professzor Úr, akkor miért maradnának ott mind a ketten. Hozzátette, hogy ő nem fog elmenni. Így „alakultak” ki a legjobb munkatársai, követői. Számos utódot, vezetőt, neves professzort nevelt ki.
Orvosként csak a betegek érdekeit tartotta szem előtt. Kijelentette, hogy orvos-beteg vitában csak a betegnek adhat igazat. Arra tanította munkatársait, hogy kövessék a példáját Visszaidézte háborús élményeit, amikor szőnyegbombázás közepén operáltak egy beteget és a nyitott has fölött hullott a vakolat. Lepedőt tartottak fölé, majd operáltak tovább főnökeivel. Az operatőr Kovács professzor Úr szavait idézte: „Kolléga úr, ha kell, itt fogunk a beteggel együtt meghalni” Ez a történet egész életében elkísérte. A betegek problémáival élt együtt szabadnapokon, családi körben és nyugdíjas éveiben is haláláig.
Kutatási területei: általános ortopédiai problémák, a reumatoid artritiszes, a gyulladásos és degeneratív, a daganatos csont-ízületi betegségek, a perkután csontbiopszia, a gerincferdüléses gyermekek konzervatív és műtéti kezelése, mellkasi ortopédia, a gerincsérült, bénult betegek ellátásának, rehabilitálásának megszervezése, a korszerű gerincstabilizáló, valamint a nagyízület pótló műtétek kidolgozása és betanítása.
Foglalkozott az orvosi tevékenység elvi-, szociológiai kérdéseivel, a hazai orvostudomány történetével, a magyar ortopédia helyzetével, az öregedés problémáival. Több hazai tudományos orvosi társaság és szövetség tagja: 1980–84 a TMB klinikai szakbizottság tagja, elnöke a Magyar Orvosi Kamara „nyugdíjas orvosok ügyeivel foglalkozó bizottságának”, a Magyar Ortopédiai Társaság Dollinger Gyula Emlékbizottságának. Az MTA „Köztestületének” tagja. Híres vadász és vadásztársasági tag volt, munkásságáról cikkeket közölt.
Szakmai elismerései: Kiváló Orvos (1961), Korányi Emlékérem (1962), Markusovszky-díj (1965), Nimród Emlékérem (1980, 1996), Dollinger Gyula Emlékérem, MOTESZ-díj (1988), Magyar Gerinc Társaság életműdíja (1993), Belák Sándor Emlékérem (1995). A csehszlovák Purkyné Társaság és az Unitas Spondylochirurgorum et spondylarthrorum tiszteletbeli tagja.
4
Végül egy történet professzor Úr szavaival:
„Megalapítottam a Dollinger Emlékérmesek Klubját. Minden év márciusában, Dollinger halálának évfordulójakor, az Akadémia klubhelyiségében díszvacsorát tartunk. Ide minden Dollinger-emlékérmest meghívunk a feleségével – vagy a kísérőjével – együtt. Ezen az előző évi kitüntetett elmondja serlegbeszédét, míg az emlékelőadáson magáról Dollingerről vagy zenéről, festészetről, irodalomról, táncról is beszélhet a kitüntetett – amiről éppen szeretne. Az elhunyt kollégáinknak erre az estére meghívjuk a feleségét vagy kísérőjét, és felolvassuk azt a laudációt, melyet az emlékérem átadásakor adtunk neki, hisz ebben minden összefoglaltatott, amit addig elért – ezzel búcsúzunk el tőle.”
Az Ortopéd Szakmai Kollégium ez évi első ülésén megszavazta, hogy Dr. Riskó Tibor professzor Úr kapja meg a Dollinger díjat megosztva, melyet az idei Ortopéd Kongresszuson adtunk volna át. 6 nappal később hunyt el Professzor Úr.
Dr. Riskó Tibor professzor Úr munkássága örökké fennmarad a felsorolt szakmák emlékfalán. Tudását, emberi tartását utódai és követői, akik jelen vannak, és akik távol, viszik tovább mintegy fáklyát és adják át a lángot a következő nemzedéknek.
Budapest,2017.03.16. Dr. Kádas István