Emlékezés Dr. Füles Péterre

Fules Peter Dij

Tíz éve hunyt el Dr. Füles Péter, gyermekkori barátom, sokunk szeretett munkatársa.

Tíz év hosszú idő. Azóta felnőtt egy új traumatológus nemzedék, akik közül sokan már nem ismerhették őt személyesen. Nekünk, akik a 80-as években kezdtük pályafutásunkat, ez az idő mégiscsak csupán egy pillanatnak tűnik. Sokszor elgondolom, ha ma az utcán szembe jönne velem Péter, egészen természetes módon kezet fognánk, megölelnénk egymás, és megpróbálnánk mindent ott folytatni, ahogy akkor abbamaradt. Tudom, ez lehetetlen, hiszen az idő kerekét nem lehet visszaforgatni. Mégis, jó volna, ha az elmúlt éveket újra lehetne kezdeni.

Azóta sokminden történt a világban. A traumatológia természetesen sokat fejlődött, de a társadalmi változások, benne a traumatológiai történésekkel, nem mindenben úgy valósult meg, ahogyan azt szerettük volna. Ha most mégis visszamehetnénk az idő vonalán, lehet, hogy úgy alakíthatnánk sorsunkat, ahogyan azt Péter is szerette volna.

Füles Péter 1957-ben született egy mezőgazdasággal foglalkozó üllői családban. A biztos erkölcsi alapokat valló, környezetében példamutató életet élő család biztos, és ösztönző hátteret biztosított az iskolai évek során Péter számára. A gimnáziumban ismerkedtünk meg egymással. A budapesti Fazekas Mihály Gimnáziumban egy osztályba jártunk. Ez az iskola kiemelkedő színvonalú volt. A területén kívüli diákokból csak azokat vették fel, akik tehetségesek, és igen szorgalmasak voltak. Péter az évek során bizonyított. Nem csak a reál tantárgyakban jeleskedett, de irodalmi, történelmi tudása is kimagasló volt. A sportban a kézilabda jelentette az elsőbbséget, amely segítségével már akkor is, de később, az egyetemi sportolás során is számos barátra tett szert. A másik szenvedélye a lovaglás volt. Ezt nem úri hobbyként végezte, hanem az ősi magyar technikákat fejlesztette mesterszintre. A lovas íjászat volt a kedvence.

Az egyetemi évek alatt rendszeresen „bejárt” a Baleseti Intézetbe. Ez az úgynevezett „bejárás” a mi korosztályunknak természetes tevékenysége volt. Aki valóban elköteleződött a választandó szakiránya iránt, attól el is várták ezt a rendszeres érdeklődést.

A 80-a években a Baleseti Intézet csontvázzá visszabontott épületét újjáépítették. A különböző kórházakból visszacsábított orvoskart új, fiatal orvosokkal kívánta kiegészíteni Dr. Manninger Jenő Professzor Úr. Volt néhány kivételes év, amikor az átlaghoz képest jóval több állást hirdettek meg a végzős medikusok számára. A sok állás ellenére mégis túljelentkezés volt. (Hol látunk ma ilyent?) Péter helye az Intézetben természetes volt. Megkezdődhetett az igazi traumatológus képzés. Forgó rendszerben több speciális osztályon dolgozhattunk, sőt, más kórházakba is kivezényeltek minket. Péter így szerzett általános sebészeti, kézsebészeti, majd ortopédiai szakvizsgát is. Emellett gyakorlatot szerzett a gyermeksebészetben, de még a neurotraumatológiában is. A szakmák közötti ma szinte divatos ellentét Péter esetében értelmetlenséget jelent.

Az Intézet úgynevezett II. osztályán lehettünk közvetlen kollégák. A kivételes családszeretetét az egész osztályra kivetítette. Valóban, egy nagy családod alkottunk, ahol orvos, nővér, beteghordó, takarító mind beletartozott a közösségbe. Aki emlékszik ennek az osztálynak a mindennapjaira, most biztos egy pillanatra megáll, és visszagondol azokra a hétköznapi és ünnepi történetekre, amelyekből minden ott megfordulónak része lehetett.

Tudományos ismereteinek bővítésére több külföldi intézetbe elkerülhetett. A legjelentősebb a londoni Mayday klinika volt, ahol több évet tölthetett. Kutatási ösztöndíjat kapott, amely keretében a térd keresztszalag-pótlásával kapcsolatos alapkutatásokat végezhetett. Elektronmikroszkópos szöveti vizsgálatok mellett biomechanikai kutatásokat folytatott. Az ösztöndíj nem terjedt ki a klinikai tevékenységekre, de Mowbray professzorral időközben kialakult barátsága lehetővé tette, hogy a keresztszalag pótlások műtéttechnikai részét is gyakorolhassa. Később a professzor mindennapos asszisztensévé válhatott. Mindezt nem csupán a személyes karrierjének építésére használta fel. Péter szervezésével vált módunk arra, hogy a londoni klinikán egy számunkra szervezett külön kis konferencián bemutatkozhatott az osztályunk. Mowbray professzor mesélte el személyesen –amikor a viszontlátogatásra Budapestre érkezett, milyen imponáló volt Péter lovastudománya. Amikor a professzor egy baráti lovaglásra hívta Pétert egy angliai délutánon, Péter szőrén ülte meg a lovat, és példát mutatva a magyar virtusról, vágtázva, a híres magyar nyíllal hátrafelé fordulva találta el a céltáblát.

Péter sohasem gondolt arra, hogy külföldön folytatja életét. Pedig a londoni kapcsolatok ezt lehetővé tették volna. Hazatérve a székesfehérvári kórházban kapta meg a traumatológiai osztályvezetői állást. Tagja lett a szakmai kollégiumnak és a társaság vezetőségének is.

Balesete napján hosszú, és fárasztó munkanap után fiatal feleségéhez, leányához és néhány hetes fiához sietett Budapestre.

Temetésére eljött londoni főnöke, Michael Mowbray Professzor Úr is.

A Magyar Traumatológus Társaság díjat alapított, amelyet Füles Péter díjnak neveztünk el. Az érmet édesanyám, M. Szücs Ilona éremművész készítette, aki gyermekkora óta ismerte Pétert. A díjat évente a Fiatalok Fórumán a legjobb előadó kapja. Ez a díj többet jelent annál, minthogy csupán megjutalmazzuk a legjobb előadást. Ezt a díjat Péter traumatológus generációja adja. Nem csak elismerést, de elvárást is jelent. Elvárás, és egyben remény, hogy a díjazott ifjú kolléga folytatni fogja azt az utat, ill. olyan céltudatos, önfeláldozó és példamutató módon gondol a traumatológiára, amilyent Dr. Füles Péter élete hagyott ránk.

Dr. Martsa Balázs