Lárvaterápia. A lárvák által segített sebgyógyulás kézikönyve

Csinos kis könyvecske jelent meg a Thieme Kiadónál egy kevésbé “csinos” témáról. A szerzőgárda nemzetközi: német, osztrák és Egyesült Államok-beli professzorok foglalják össze a lárvaterápiáról mindazt, amit ma tudni lehet. Az előszóban Sherman azt írja, 10 évvel ezelőtt senki sem hitte, hogy a lárvaterápia ilyen széleskörűen újra használatra kerül. Ahogy írja, a könyv fotói nem a gyenge szívűek és gyenge gyomrúak részére készültek. De ha elolvassuk az esetleírásokat, akkor az olvasónak be kell látnia: a bűzös, váladékozó, gangrenózus sebek gusztustalanabbak, mint a lárvák.A könyv négy részre tagozódik, amelyet egy függelék egészít ki.

A bevezető azt a kapcsolatot mutatja be, amely a természet és a gyógyászat között, van. Az összes leírt gyógyászati készítmény több mint 40%-át a természetben található élőlények ből állítja elő a gyógyszeripar (25% növényekből, 13% mikroorganizmusokból és 3% állatok ból). A bevezető utolsó mondatában Hippokratészt idézi: “medicus curat, natura i sanat” (Az orvos kezel, a természet gyógyít).

A második fejezet a lárvákról szól. Leírja a történeti előzményeket a triász-kortól az emberekkel és állatokkal való együttélésen keresztül az Ótestamentumig. Ambroise Paré, a híres hadisebész 1557-ben írta le megfigyeléseit a legyekről. A fejezet összefoglalja a legyek életciklusát, és azt, hogy körülbelül 11000 fajtájuk betegségeket terjeszthet. Ezután kiemelik a soktízezer közül a Phaenicia (Lucilia) sericatát, a zöld húslegyet, amelyet a lárvaterápia céljára hasznosítani lehet. Bemutatják anatómiáját, fejlődési ciklusát.

A harmadik fejezet a lárvák és a sebgyógyulás viszonyát tárgyalja. A történeti részben ismét Paré és Dominique-Jean Larrey, Napóleon sebésze egyiptomi (1799) tapasztalataira hivatkozik. Az első, aki szándékosan használta a lárvákat a sebek feltisztítására John Forney Zacharias a Konföderáció hadisebésze volt az amerikai polgárháborúban. Az északi Unionista Kórházakban a sebeket gyakran tisztították és kötötték, a délieknél kötszerhiány miatt számos orvos rákényszerült a lárvák segítségére, komoly sikerrel. Az I. Világháborúban William S. Baer, amerikai sebész két katonát kezelt, akiket hét nap után találtak meg a harctéren, sebeik tele voltak lárvákkal, de … kiváló állapotban, genny nélkül. (Abban az időben hasonló sebek esetén a mortalitás 70% körül volt!). A háború után Baer a Johns Hopkins Egyetemen folytatta munkáját lárvákkal, és megvolt győződve, hogy steril lárvákat kellene használni. Az 1930-as években csak az USÁ-ban 300 kórházban folytattak lárvaterápiát, és több mint 100 publikáció jelent meg. A Penicillin felfedezése után ezek az eredmények háttérbe szorultak, és csak az 1990-es években kezdődtek ismét tudományos vizsgálatok, a kongresszusok tapasztalatai sze rint 2002-ben már több mint 2000 gyógyító centrumban használták a lárvaterápiát ismét.

Részletesen leírják, “mit csinál a lárva”. Három módon lép akcióba a fertőzött sebben: tisztítja (debridálja) a sebeket, pusztítja a mikroorganizmusokat és stimulálja a sebgyó gyulást. Emésztőnedveket választ el, amelyek feloldják a nekrotikus szöveteket (és csak az elhalt szöveteket!), de a lárvák száj szerveikkel mechanikus tisztítást is végeznek. Speciális antimikrobiális peptideket termelnek, másrészt olyan módon manipulálják a sebviszonyokat (például alkalizálnak), hogy az kedvezőtlen legyen a kórokozóknak. Számos antibiotikumot együtt lehet használni a lárvákkal. A sebgyógyulást mechanikusan is és különböző anyagok szekréciójával egyaránt stimulálják (például allantoin, ammonium bicarbonát, citokinek). Az elmúlt 10 évben a technológia lehetővé tette, hogy steril lárvákat állítsanak elő.

A negyedik fejezet a lárvák klinikai használatát mutatja be. A klasszikus esetben a seb környezetét hydrocolloid kötszerrel védik, majd a sebre egy nylon-hálót fektetnek, amelyre kiöntik a tartályból az előkészített lárvákat (négyzetcentiméterenként 5-8 az ajánlott meny- nyiség), végül a sebet egyszerű gézkötéssel fedik, amelyet 2-4 nap után váltanak. Ma már olyan kötszer használatára is lehetőség van, amely önmagában tartalmazza a lárvákat. A fejezet további részében szépen dokumentált esetekkel és képekkel bemutatják a lárvaterápia indikációit: a diabéteszes sebek, a krónikus lábszárfekély, a decubitus, akut sebfertőzések (például egy nyílt lábszártörés MRSA fertőzés esetében) és krónikus sebfertőzések Bemutatják a lárvaterápia mellékhatásait és kockázatait. Leggyakrabban fájdalom és bőrirritáció alakulhat ki. A pszichés problémák a félreinformáltság következtében alakulnak ki. A kezelési módszer egyre inkább terjed nemcsak az Amerikai Egyesült Államokban, hanem Európában is. Egy lábszárfekélyes betegekről írt tanulmány szerint (igaz, csak kisszámú betegen) a lár vaterápia minden esetben gyógyulást eredményezett, szemben az egyéb módszerek kisebb hatásfokával, átlagköltsége pedig körülbelül 100 US dollárral kevesebb volt (a lárvaterápiáé körülbelül 133 USD).

Ötödik fejezetként egy függelék található a leggyakrabban feltett kérdésekkel (például melyek a kockázatok, átvihető-e fertőzés a lárvákkal, a lárvák raknak-e tojásokat, használha tók-e a lárvák kompressziós kötés alatt stb.)

A könyvecskét 47 irodalmi hivatkozás, szómagyarázatok és a steril lárvák előállítóinak és szállítóinak, valamint a szerzők és néhány tudományos társaság elérhetősége zárja.

Tudomásom szerint hazánkban is használják már a lárvaterápiát, erről a Magyar Sebkezelő Társaság egyik kongresszusán számolt be egy kolléga. Jómagamnak saját tapasztalata nincs, így csak a szerzők anyaga alapján tudom mondani, hogy a képek és az esetleírások meglehetősen meggyőzőek. Talán ez a könyv is segít abban, hogy a kollégák elkezdjenek vele foglalkozni, és saját tapasztalatokat gyűjtve beszámolhassanak róla. A könyv feszesen megírt, szépen illusztrált olvasmány, a lárvaterápia tudományos felhasználhatósága pedig az elkövetkező években kiderül, bizonyosságot nyer, vagy nem.

Dr. Mészáros Gábor Mészáros, G.