Lumniczer-emlékelőadás

Tisztelt Professzor Urak, Tisztelt Hallgatóság, Tisztelt Közgyűlés, Kedves Barátaim!

Egy híres római mondás szerint a Végzet nem annyira váratlan, mint elkerülhetetlen. Az egyszeri, a megismételhetetlen igen nagy felelősséggel jár. Szakmai életutunk betetőzése ilyen egyszeri és megismételhetetlen. Az itt elmondottak megmaradnak, és későbbiekben nem korrigálhatók. Emiatt kissé zavartan állok most Önök előtt. Könnyűnek látszik ezen előadó pulpitusra fellépni, de az idevezető út annál hosszabb, annál nehezebb, annál gyötredelmesebb. A mögöttem lévő 42 munkás év, amelyet végig baleseti sebészként éltem meg, most a szakmai alázat, a betegek szeretete, a munkatársak tisztelete hangján köszönet szavait csalogatja elő. Tisztelettel köszönöm a Magyar Traumatológus Társaság Vezetőségének, hogy eddigi tevékenységemet a most megkapott díjjal jutalmazta.

Lumniczer Sándor, a magyar sebészet, sőt a magyar egészségügy történetének egyik kiemelkedő alakja. Róla megemlékezni igen nagy megtiszteltetés egy magyar traumatológus számára. Antall József – későbbi miniszterelnökünk – orvostörténész korában így írt róla:

“Életútja összeforrt a nemzeti és társadalmi átalakulás lázában égő Magyarország diadalaival, kudarcaival, reményeivel. Kortársa volt a legnagyobbaknak, részese és tevékeny munkása a tegnap modern orvostudományának, amely nélkül a ma orvostudománya legfeljebb a holnapé lehetne.” A kérdés önként adódik: Mi az, ami Lumniczert ilyen híressé tette. Hiszen a magyar tudomány számos nagy gondolkodóval ajándékozta meg a világot, mégsem lett nevük világhírű. A válasz valahol az emberben, történelmi korában, környezetében, körülményeiben keresendő. Szakmai törekvései a megélt történelmi kor, hányattatásai, a megtorlások, a család, a barátok, sőt az ellenségek alakították ki azt a személyiséget, akit ma Lumniczer Sándorban tisztelhetünk.

Egyben az ad választ arra a kérdésre is, hogy mire tanítja a ma orvosát, a ma egészségügyét, az egészségügy szervezőjét – irányítóját Lumniczer szellemisége. Mit adott a XXI. század orvostudományának a tegnapot képviselő Lumniczer?

1821. március 29-én olyan családban született, ahol az apák, nagyapák akaratlan befolyása könnyen tette vonzóvá saját hivatásukat az utódok előtt. Ha az öröklött tehetség, a korán kialakuló hivatástudat teszi az elődökhöz méltókká az utódokat, az csak hasznára válik a köz számára. Nem így, ha hamis predesztináció nevében emelnek gátat hígult agyvelők feltörő tehetségeknek. Meggyőződésem, hogy e tekintetben személyes tapasztalataim alapján nem volt nehéz dolgom. Csupán az előttem lefolyt apám életművét kellett utánoznom, mely megfelelt minden körülmények között a legigényesebb erkölcsi-etikai-szakmai normáknak.

A Lumniczer családban a reformkor gazdasági előharcosai – az Eszterházy, Batthyány, Nákó, Szvetics, Eltz családok – ismeretsége mellett még a Liszt család – maga a kis Liszt Ferenc is – feltűnt. Ez alakította sokoldalú érdeklődését, nagy műveltségét, kiegyensúlyozott emberi magatartását. Ha nem lennék szerénytelen, akkor azt kellene most mondanom, hogy saját életem meghatározó tapasztalásában, személyiségem alakulásában igen nagy szerepe volt az ’50-es évek kellően nem elítélhető kitelepítéseinek. Illegális találkozások gyermekként magas intelligenciájú, de szerencsétlen sorsú emberekkel szélesebb látókört, reális megítélést, kemény emberi tartást kölcsönzött.

Lumniczer Sándor pályája kezdetén Magyarországot megfosztották nemzeti önállóságától, konzerválták az elmaradottságot, és útját állták a haladó magyar szellemi élet kibontakozásának. Bécs provinciális körülmények között hagyta hazánk tudományos intézeteit, oktatásügyét. Szinte másolható a leírás az ’50-es évek hazai viszonyaira. Függetlenségünk teljes feladása, a felsőoktatás helyzete, a privilegizált továbbtanulási lehetőség pontosan az apák-nagyapák általi predesztináció alapján azokat rekesztette ki a lehetőségből, akikből Lenhossékok, Jendrassikok, Verebélyiek, vagy éppen Lumniczerek lehettek volna.

A ’48-as szabadságharc 1956-hoz hasonlóan a nemzeti és társadalmi átalakulás lehetőségét villantotta fel Magyarország előtt. Mindkettő kimenetele azonban ismert – elbukott. A szerepvállalás mindkét korban hasonló következményekkel járt. Következtek a megtorlások. Lumniczer számára a korábbi párizsi, londoni, zürichi, berlini tanulmányutak kiutat jelentettek és a későbbi előmenetel alapjait teremtették meg. Számunkra az ’56 utáni egyetemi, majd már orvosi évek a külföldi tapasztalatok hiányát, a kizárólagosan irodalomból történő tájékozódás lehetőségét jelentették. Erre az időre tehető az önálló, modern traumatológia alapjainak lerakása, az AO elveinek kibontakozása. Mindezekről eleinte csak a nehezen hozzáférhető irodalomból, majd később – hála elődeinknek: Szántó, Manninger, Berentey, Renner professzoroknak – jutottunk hozzá rövidebb-hosszabb külföldi tanulmányutakhoz. A tömegesen jellemző azonban az autodidakta tanulás volt.

Érdekes, hogy ez a Lumniczer számára is sok megpróbáltatást jelentő korszak mennyire kedvezett az úgynevezett Pesti Orvosi Iskola kibontakozásának. A Balassa János nevével fémjelzett csoportosulás tagjai maguk között tudhatták Balassa János mellett Markusovszkyt, Semmelweist, aki Bécsből hazatért, és természetesen Lumniczert is. A közöttük kialakult szoros szakmai kapcsolat mellett kiemelkedett Semmelweis és Lumniczer közötti igen szoros baráti viszony. Elindult az Orvosi Hetilap, de keretet szolgált az Orvosegyesület, az előttük álló feladatok megbeszélésének, az orvosképzés új alapokra való helyezésének, a közegészségügy reformjának és még számos szakmai kérdésnek, melyek összességében a magyar medicinát már akkor európai rangra emelték.

Mi a helyzet Magyarországon? Megalakult az Országos Baleseti Intézet, és kialakításra kerültek a megyei traumatológiai osztályok. Egész Európában mintaértékű a magyar traumatológiai hálózat kialakítása, a mellette működő instruktori rendszerrel együtt. Nem szabad elfelejteni, hogy ebben a folyamatban korosztályom a második generáció, amelyhez a modern operatív traumatológia országos elterjedése fűződik. De erre az időre tehető Manninger, majd Renner professzorok munkásság révén elindított kézsebészet hazai megszervezése, amelyhez néhány év múlva a mikrosebészet meghonosítása társult. Nyugati példák alapján intenzív terápiás egységek, majd osztályok alakulnak, amelyek szakmai színvonala hamarosan eléri a nyugaton működő hasonló egységekéit. Mindezt átélni, mindezekért munkálkodni a teljes értékű munkás évek érzetével azt jelenti számomra, hogy a sokszor legyűrhetetlen akadályok ellenére a magyar traumatológia talán legszebb, de egyben megismételhetetlen korszakának lehettem aktív részese.

1860 decemberében Lumniczer az Angliába emigrált Schöpf-Merei Ágost emlékére tartott beszédében elmondta, hogy „Az 1849-i magyar emigráció az értelmiség valódi népvándorlása volt.” Majd ezzel folytatja: „Még ma, 11 mostoha év eltelte után is ezrek sínylik a keserű csapást.”

Szinte szóról szóra igaz a mai magyar viszonyokra, a beköszöntött demokrácia magyarországi következményeire. Furcsa helyzet, hogy ma Magyarországon a kormányokkal szemben az orvostársdalomnak kell fáradoznia, sőt harcolnia azért, hogy a meghirdetett betegellátás a megfelelő színvonalon, a kormányzati intézkedések ellenére is folytatódni tudjon.

Legnagyobb gondunk – sok egyéb mellett – az orvostársadalom megbecsülésének hiánya, számunk fokozatos, de katasztrófális csökkenése. Mi az, amit ma a magyar egészségügy – de mondhatnám a magyar értelmiség – megél, ha nem népvándorlás? Több ezer orvos, kutató hagyja el hazáját a jobb megélhetés, a jobb körülmények reményében. Pedig állíthatom, hogy ma a magyar egészségügyben az európai színvonalnak két dolog felel meg mindössze: a magyar orvosok és egészségügyi dolgozók képzettsége, valamint az a hivatástudat, amelyből a magyar egészségügy jószerivel 50 éve él és dolgozik, és amely valóban méltóvá teszi arra, hogy traumatológusként Lumniczer utódjának vallja magát.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Visszatérve az általam feltett költői kérdésre, hogy tudniillik, mire tanít minket Lumniczer Sándor emlékműve? A válasz: a megfelelő szakmai színvonal elérésére, a becsületre, a tisztességre, a tisztán látásra, a progresszív gondolkozásra, a kitartásra. A pályán töltött éveim alatt a felsorolt értékek kimondatlanul, de mindig szemem előtt álltak. Most, amikor közösen emlékezünk Lumniczer Sándorra és tisztelgünk munkássága előtt, minden bizonnyal számára is hízelgő lenne, hogy XXI. századi problémáink megoldása miatt életművéhez nyúlunk, tőle kérünk emberi tartásunkhoz, etikai-erkölcsi egyensúlyunk megteremtéséhez segítséget. Nektek – tisztelt fiatal barátaim – e helyről azt üzenem: Jegyezzétek meg, hogy nem vagyunk kevesebbek, mint amit Lumniczer Sándor elvárna tőlünk, ezért visszavárjuk azt a megbecsülést, tiszteletet, amelyet ma, itt mindnyájan megadunk nagy elődünknek, Lumniczer Sándornak.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Dr. Rácz Sándor