Antal József néhai miniszterelnök, a magyar orvostörténelem kiváló szakértője a következő mondatokkal kezdi Lumnicz Sándorról írt tanulmányát: „Lumniczer Sándor (1821-1892) a magyar sebészet, sőt a magyar egészségügy történetének egyik kiemelkedő alakja.
Életútja összeforrott a nemzeti és társadalmi átalakulás lázában égő Magyarország diadalaival és kudarcaival, csalfa reményeivel és egyezkedő kompromisszumaival. Egyike volt annak a nagy magyar orvosnemzedéknek melyhez Balassa, Markusovszky, Semmelweis, Korányi Frigyes és még annyi nagy egyéniség tartozott. Kortársa volt a legnagyobbaknak, részese és tevékeny munkása a tegnap modern orvostudományának, amely nélkül a ma orvostudománya legfeljebb a holnapé lehetne.”
Lumniczer Sándor Kapuváron látta meg a napvilágot 1821. március 29-én és Budapesten hunyt el tüdővészben 1892. január 30-án. 1844-ben avatták orvos és sebész doktorrá a Pesti egyetemen, egyszerre a nála 6 évvel idősebb Markusovszky Lajossal, aki versenytársa és barátja maradt egész életében. A kor szokásához híven, – ami azonban inkább csak a tehetségeseket illette meg – „tiszteletbeli segédként” dolgozott Balassa János mellett (akit 29 esztendős korában neveztek ki a Pesti Egyetem sebészprofesszorává). Lumniczer már doktori disszertációjával magára vonta a figyelmet. Címe az volt: „Orvos – sebészi értekezés a képlő sebészetről”. Ez a mű a plasztikai sebészet első jelentős írásbeli emlékre a magyar szakirodalomban.
1848. tavaszán kirobbantak az európai forradalmak. A megalakuló Batthiány kormány közoktatási minisztere, Eötvös József nemcsak az orvosi ügyek intézését, hanem az Egyetem igazgatását is Lumniczer mesterére, Balassára bízta. Markusovszky és Lumniczer ott állt Balassa mellett, aki Eötvös reformpolitikájának orvosi letéteményese és szakértője volt. Lumniczer még 1848. augusztusában bevonult a harcoló seregekhez, részt vett a schwecháti ütközetben és Görgey Artur seregében a téli és tavaszi hadjárat szinte valamennyi nagy csatájában. Görgey előterjesztésére 1849. februárjában nevezte ki törzsorvossá Mészáros Lázár, a tavaszi hadjárat alatt pedig Görgey seregének igazgató törzsorvosává léptették elő. Kassán 1849-ben kiadta „Ideiglenes utasítás a Földunai magyar hadsereg orvosai számára miheztartás végett a hadi fővezérség megbízásából”című munkáját, melyben meghatározta a sérültek ellátására vonatkozó teendőket. Kolerában megbetegedett, de betegen sem hagyta el a helyét, követte a kormányt Aradra és Világosnál ő is ott volt a fegyverletételnél. Büntetésül besorozták betegápolónak az osztrák hadseregbe.
Néhány évvel később, 1864-ben elvállalta a Rókus Kórház II. Sebészeti Osztályának vezetését. A kiegyezés megkötése után Lumniczer elérte mindazt, amit egy orvos-tudós elérhetett. „Az erőművi sértések tanából” a képesítő vizsga elengedésével 1868-ban magántanárrá habilitálták. 1872-ben rendkívüli tanár lett, 1880-tól pedig a II. sz. Sebészeti Klinika első igazgatója, majd felsőházi tag. Idő közben szorgalmasan írta a közleményeket és közölte az Orvosi Hetilapban a nyakcsigolya törésekről és ficamokról, a „haslövetésről”, a képlő műtétekről, és egyéb sebészeti beavatkozásokról. 1892-ben hunyt el. Hamvait a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum javaslatára 1967-ben, halálának 75. évfordulóján áthelyezték a ’48-as hősök parcellájába.
Lumniczer Sándor méltó arra, hogy a magyar traumatológia őrizze és megörökítse emlékét.
Dr. Ács Géza