Fájdalommal és mély megrendüléssel tudatjuk, hogy a kollégánk, Dr. Kádas István osztályvezető főorvos úr 2019. szeptember 9-én hajnalban váratlan hirtelenséggel elhunyt.
Emlékét megőrizzük, nyugodjék békében!
Búcsú Dr. Kádas István főorvostól
(1958-2019)
Drága Barátom, Pista!
Szeptember 9-én kora reggel csörgött telefonom és benne a rövid, döbbenetes, felfoghatatlan hírrel, hogy éjjel váratlanul távoztál közülünk. Pár nappal azután, hogy még beszélgettünk, terveztünk közös dolgokat, teendőket a társaság vezetőségében, Manninger Alapítványban.
Pillanatok alatt előttem volt az a közel harminc év, amit munkában együtt töltöttünk és ma már sajnos múlt időben kell mondanom, hogy harminc év barátság kötött össze minket.
A megszámlálhatatlan közös kórházi és kórházon kívüli élmény közül a Dr.Rock zenekar jött elöször elő emlékeimből. Te voltál az alapítója, motorja, lelke. És minden koncerten énekeltél egy Omega dalt azon a jellegzetes, mély hangodon, ami talán jellemezte egész életedet, érzéseidet. Az „Addig élj” című Omega dal így kezdődik: „Annyi mindent megálmodtál,
Vörös már a szemed, Mégis mindent újraálmodsz”.
Te is vidékről kerültél fel az országos intézetbe, és álmodtál és újraálmodtál szakmai sikert, elismerést. És dolgoztál, tettél érte, fáradhatatlanul. Felsorolni is nehéz, amit megálmodtál és megvalósítottál az intézetben 30 év alatt. Előadásaidnak és közleményeidnek a felsorolása oldalakat tenni ki. Kutattál, tudományos munkát végeztél, aminek betetőzése volt 2011-ben a doktori fokozat, a Ph.D elnyerése.
Szerkesztettél és írtál számtalan jegyzetet, könyvet, melyekből a felnövekvő traumatológus szakorvos-jelöltek tanulhattak, nevelődhettek.
Kisérleteztél, hogyan, milyen módszerrel lehet jobban gyógyítani a betegeket, innovációs munkád egyedülálló az intézet történetében. Még életedben elérhetted azt, hogy egy-egy általad kifejlesztett és a mindennapi munkánkban használt implantátum a nevedet viseli. A „Kádas-fixateur”, a „Kádas-csavar” már fogalommá vált.
És közben tanultál és tanítottál. Tanultál, amikor előre kellett lépned, mert a mai világban nem elegendő traumatológusnak lenni, meg kell tanulni a társszakmát, az ortopédiát is. Nem fiatal fejjel megtanultad.
És tanítottad a fiatalokat. Ott álltak melletted és mögötted, szerettek, tiszteltek. Még akkor is tanítottad őket, amikor már a rehabilitációs intézetben vezetted az ortopéd osztályt. A fiatalok mentek utánad Tőled tanulni.
Tanítómestered, mint oly sokunknak, Manninger Jenő Professzor Úr volt. Órákat töltöttünk a szobájában a combnyaktörött betegek röntgen felvételeit elemezve és én is csak most értem meg, mennyi mindent tanultunk akkor, nem csupán a szakmát, hanem mindazt, amiért érdemes orvosnak, traumatológusnak lenni. Együtt voltunk tagjai a Professzor Úr által alapított alapítványnak. Megtiszteltetésnek vetted, hogy ott is dolgozhatsz.
Évekig tagja voltál a Magyar Traumatológus Társaság vezetőségének. Nélküled már a vezetőség sem lesz teljes, igazi. Hiányozni fogsz mellőlem, hiányozni fog mosolyod, biztatásod.
„Hosszú úton haladsz egyre, Csapzott már a hajad, Elfáradsz, de újrakezded, Minden nap”- énekelted a dalban. Haladtál előre, elfáradtál és szeretett intézetedben nem érhetted el, amiről 30 évvel ezelőtt álmodtál. De újrakezdted, minden nap, sohasem mutatva, hogy maradt benned keserűség. Nem érhetted el azt az intézetben, amit megérdemeltél volna.
„Nézd az utat! Feledd az álmaidat, Addig élj, amíg élni tudsz, Addig menj, amíg menni tudsz!”. Mintha Neked, Rólad írták volna ezt a refrént Omegás barátaid 45 évvel ezelőtt.
És három évvel ezelőtt lehetőséget kaptál arra, hogy 30 éves álmod valóra váltsd, vezetőként valósítsd meg azt, amire 30 évig készültél, tanultáll. Feledted intézeti álmaidat, és megvalósítottad azt új munkahelyeden. Nekünk maradt a büszkeség, hogy itt nevelődtél és maradt a dicsőség Nálad.
Mentél addig, ameddig tudtál és éltél addig, ameddig a Sors engedte.
Reményik Sándor: Végrendelet című versével búcsúzom Tőled
Fáradságom adom az esti árnynak,
Szívemet vissza a szivárványnak.
Megnyugvásom a tiszta csöndes égnek.
Mosolygásom az őszi verőfénynek.
Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.
Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségem az örvényekbe szórom.
A holtam után ne keressetek,
Leszek sehol – és mindenütt leszek.
Nyugodj békében drága Pista, Isten Veled!
Flóris István
